home sweet

Újra otthon. 1:30 környékén erőteljes, de megfontolt fékezés után a moci megállt az Otthon előtt, a túra végetért. Kicsit húzós volt, mert Milánótól vagy 182 kilométerre volt a szállás, ahonnan elindultam.
Milánó, 100 fok meleg. Gyorsan kellett valami kaja, mert már dél volt (8-kor keltem, és pöcsöltem reggel sokat a postolással). Be egy étterembe. Kérdem, mit tudnak adni, ha már egyszer Milánóban vagyok. Hát milánói sertésbordát. Oksa. 1...2...3...4...5 Anyám, kész, itt van előttem. Betolom, mondom, egy kávé jól esne. 1..2....3 ANYÁM méghogy az olaszok lassúak. Faszt. Én még macdonaldsban sem kaptam ilyen gyorsan dolgokat. Okés, hogy a borda már be volt panírozva, meg minden, de ez nem hasonlítható össze az Amszterdami pincérrel, aki úgy nézett el mellettem, hogy hiába integettem, csak azt értem el, hogy másfele nézzen. Amikor észrevett, persze odajött, meg kedves volt meg minden... de ez messze van a milánóitól. Szóval új standard van a vendéglátásban. Aligha látok mostanában ilyen elit kiszolgálást. Magyarországon egy normális helyet ismerek, a Kisbudagyöngyét. A második talán a Kakas, és egy hely van még Tokajban, egy pince, de most nem jut eszembe a neve.

Irány Vadúz, Lichtenstein. Svájc gyönyörű. Kényszeríteni kellett magamat, hogy menjek tovább, mert minduntalan meg akartam állni fényképezni. Láttam csacsikat. Az egész úton, csak itt. Okés, hogy bírja a hegyet, de mégis meglepett hogy itt látom.
Az út során összeszedett 18 határátlépésemből 12-t itt csináltam. Ha tovább maradok a körforgalomban, lehetett volna 100 is :)

Ausztriában kicsit fostam, vissza is fogtam asebességet. Van egy sztori, mely szerint egy magyar srác most börtönben ül, mert 200-al tépett az autopályán, ráhajtottak a rendőrök, de ő lement az első kihajtónál, leparkolt az első kisvárosban, és elment sétálni... a zöld bukójáról ismerték meg.
Amikor elkezdett esni, én is elkezdtem tépni a gázt. Esőben nem látszik a rendszám, de inkább az volt az ok, hogy ha 100-al követek valakit, akkor nem látok semmit a felvert víztől. 130-150-nél már csak egy ellenfél maradt: az aquaplanning. Úgy értem, hogy ha jött valaki hátulról, elengedtem simán, mert meghalni nem sürgős, de a moci egyenesben és országúti kanyarokban szarik az esőre. 50 alatt viszont a kanyargás elég veszélyes, mert ott viszont az 50 sokkal gyorsabb relative, és gyorsaban kell reagálni. 100 fölött az autopályán nem történik semmi váratlan. Mármint velem, aki paranoiás, és 8 fele néz folyamatosan :-D

Az út egy szakasza átvezetett Németországon (allgemeine a franciák szerint). 230-ig húztam ott ahol engedve volt (a belső sor 180-al, a külső 150-el ment), aztán visszaengedtem, mert minek a 230, ha 180-al tötyörgünk utána :) úgy értem a 180 szép menetsebesség, minek száguldozni. A németek amúgy biztos ezért udvariasak a városban, adnak rendesen elsőbbséget a zebrán, mert itt mehetnek. Na meg büntetik őket, ha bunkóznak. Úgy látszik, ott működik, ami itt nem. Persze semmi sem tart örökké és az én német szakaszom is véget ért 90 kilométer után.

Este Ausztria jó volt, és már nem akartam megállni. A műszerke jelezte, hogy 1:30-ra érek haza, én meg gondoltam, van annyi kávé meg benzin amennyi kell a kutakon. Volt. Ausztria rossz végében találkoztam egy gixeres fiatal arccal, aki aznap vette egy 600-as jószágot, 2500 euróért. 96-os volt, asszem. A vigyort nem lehettett levakarni az arcáról. Az eső miatt álltunk le tankolni, és beszélgettünk.

Érdekes volt megjönni Magyarországra. MOL kút. Üvölt az euro-tekno. Nagyon gáz. Kicsit cikinek éreztem, hogy ez fogadja a hazánkba érkező vendégeket.